Pároknak

A Pillanart keresztje

Megosztás: Facebook Twitter Google+ Pinterest

Juhász Balázs barátom és kollégám előző írásához kapcsolódva, mégis más szemszögből nézve – és hosszú hónapok alatt – fogalmazódtak meg bennem a következő gondolatok.

Vajon tudjátok – kedves Menyasszony és Vőlegény – hogy kik is vagyunk mi Pillanartosok valójában? Túl azon, hogy beleszerettek valamelyikünk képanyagába, stílusába, látásmódjába… Túl azon, hogy garantáltan egyéni, egyedi pillanatokkal gazdagodva térhettek majd haza új közös családi fészketekbe… Vajon tudjátok,  hogy mi is ezeken túl és mi van a fejünkben, lelkünkben, hogy miért is más az amit tőlünk kaptok?

Hát akkor megpróbálok segíteni Nektek: Először is képzeljetek el egy kis csapat fura figurát. Egyéni hóbortokkal, egyéni közlésmóddal, és minden bizonnyal  egyedi látásmóddal. Többünkön ezek a jegyek már a külsőségeken is megnyilvánulnak, míg mások jól titkolják, de van bajunk rendesen :-) Napjaink, gondolataink szinte állandóan az esküvők fotózásának lehetőségei körül forognak. Álmaink és rémálmaink is egyben azok. Álmainkban a legszebb helyszíneken, gyönyörű fényekben úsznak szerelmes arcú, boldog párok, míg rémálmainkban rettegünk attól, hogy elég jó-e az amit teszünk, hogy biztosan megújulunk-e újra és újra, hogy nem reked-e meg valahol az a szakmai és lelki fejlődés, amiért minket szerettek.
Szóval furcsa fickók és hölgyek közé csöppentél kedves látogató.

Már az első telefonbeszélgetéskor, avagy találkozáskor igyekszünk apró kis radarokkal letapogatni Benneteket, mintegy azt vizsgálva, vajon biztosan együtt van-e dolgunk a nagy napon. Vajon biztosan Rám gondoltok-e és én azt érzem-e hogy menni fog a dolog. Sok – szakmáját iparos módra űző, ne adj Isten kontár – fotóshoz képest, nem egy bevételi forrásként, kisebb-nagyobb köteg pénzkupacként érzékelünk Benneteket, hanem szeretnénk azt érezni, hogy valóban jól választunk, amikor egymást választjuk. Azt hiszem minden Pillanartos kolléga mondott már vissza azért nem egy esküvőt, mert tudta, érezte, hogy az a pár nem az ő párja. És ez így van rendjén.
Amikor a letapogatók azt jelzik, hogy minden stimmel, akkor pedig nekiállunk valami közöset alkotni. Először is igyekszünk minél többet megtudni Rólatok, hogy ez által is színesebbé, Rátok jellemzőbbé tehessük a fotózás hangulatát, tempóját. Nekünk – hangsúlyozom – nekünk fontos, hogy személyre szabhassuk mindazt, amit tudunk. Hogy azon a bizonyos napon eleget tudjunk Rólatok ahhoz, hogy közösen nevetve megbirkózzunk azzal a feladattal, amit ránk róttatok. Hogy nyugodt szívvel, tiszta fejjel és rengeteg Nektek szánt gondolattal indulhassunk aznap útra, amikor Veletek találkozunk. Hogy felkészültek lehessünk.

Mi – ezek a fura figurák – szeretnénk ha Nektek is közel olyan fontos lenne a fotózás maga, mint nekünk. Hogy ne legyenek olyan akadályok, amelyek elkerülhetők lettek volna. A lehetetlen helyzeteket mindig megoldjuk, de sokszor érzem azt, hogy egy picivel több odafigyelés és szervezés a Részetekről is sokkal többet tehetett volna a ragyogó képekért. Hiszen ezek azok az emlék-morzsák, melyek örökre Veletek maradnak. Amiket lehet csodálni, csodáltatni és lehet egyszerűen csak szeretni. Lehet velük nosztalgiázni és rajtuk mosolyogni. Lehet velük együtt élni. Örömmel.
Ha közülünk választasz – nyugodtan mondhatom bármelyikünk nevében – nem csak egy fotóst kapsz, hanem egy ” már-már barátot”. Sokan közülünk azonnal megteremtik azt a jó érzésű kontaktust mely alapja egy ilyen közös feladatnak, mások csendesen szemlélődve, finom szó-mozdulatokkal irányítanak majd Benneteket. De egy biztosan közös bennünk. Bármikor számíthattok ránk. Legyen az kézzel fogható segítség, vagy lelki támasz, mi ott vagyunk és leggyakrabban Veletek szemben. Számtalanszor érzem azt a nagyon jó érzést, amikor egy menyasszony, avagy egy vőlegény egy-egy ceremónián apró kis félelmeivel birkózva rám néz és a mosolyomra azonnal reagál. Amikor lesütött szemmel titkolni  igyekeznek egy-egy könnycseppet aztán a fotósra nézve érzik, hogy nincs ebben semmi kivetnivaló. Ez a nap erről szól.

És mi, ezek a fura figurák mindennek nagyon tudunk örülni. Osztozunk az érzéseitekben, táplálkozunk abból és újra meg újra feltöltődünk Tőletek. Ha hagyjátok, akkor elcsenjük a legintimebb pillanataitokat és hálásak vagyunk azért, hogy mertek önmagatok lenni. És annak is nagyon örülünk, ha nem két helyiséggel arrébb kapunk egy „szolgálati asztalnál” helyet, hanem akár a terem legeldugottabb sarkában, de mindenképpen a Közeletekben lehetünk. Hiszen azért vagyunk ott, hogy láthassuk a történetet, melyet aznap írtok és megörökíthessünk mindent, ami arra érdemes. Ha láttátok volna kedvenc videós kolléganőm arcát, amikor egy pár nemcsak a vendégeinek, hanem neki is készített saját kezűleg ültetőkártyát és egy köszönőajándékot… Hát az vág csak ilyen fejet, akit hájjal kenegetnek.

És jöjjön akkor a cikk apropója. Tagsági időmet tekintve a Pillanart „legfiatalabbika”-ként tavalyelőtt még nem sejtettem, hogy mekkora lelki teher is tud lenni valójában ez a tagság.
Munkámat azelőtt is nagy odaadással és szeretettel végeztem, a felvételi környékén azonban valami megváltozott… Az egymásban és önmagunkban egyre magasabbra húzott mérce nem kis terhet ró a fotós vállra. Minden héten szeretnék valami újat, jobbat, mást alkotni és néha elfeledkezem arról, hogy ehhez rajtam kívül számtalan csillagnak kellene együtt állni. Sokszor érzem azt mostanában, hogy egy pici kellett volna még. Egy kicsit több ránk szánt idő, egy kevésbé agilis vőfély, aki nem a fotós idejét felezi, egy olyan videós, aki nem üt agyon sok képet azzal, hogy lépten-nyomon elém áll, egy kicsit világosabb étterem, ahol legalább a szomszéd asztalig ellátni. Mostanában többször érzem azt, hogy NEKEM nagyon fontos a Ti esküvőtök képanyagának a sorsa.

Számomra tehát ez a Pillanart keresztje. Egy olyan teher, ami ugyanúgy inspirál és felelősséggel tölt el, mint ahogy földhöz szegez, ha nem sikerül szinte mindent kifotóznom aznap magamból. És ez nem panasz, egyszerű megfigyelés csupán. Na jó, esetleg halk kérés, hogy segítsetek kicsit nekünk abban, hogy azt adhassuk Nektek amit igazán Nektek szánunk. Maradéktalanul.

Gyarmati Csaba