Menyasszonyoknak

Miért nem elég?

Megosztás: Facebook Twitter Google+ Pinterest

– Csókolom! 30 deka parizert kérek.
– 50 deka lett aranyom. Maradhat?
– Nem lehetne 60?

Kedves Excel-táblázatot bűvölő, Word-doksiban élő Menyasszonyok! Bocsássatok meg, hogy levelemmel zavarlak benneteket, de egy kolléga esetét meghallva úgy éreztem, billentyűzetet kell ragadnom, hogy megértsétek, nem mindig a méret a lényeg. A történet leírása igazából esetünkben nem fontos, de simán történhetett volna akár velem is. Ha nem nagy gond, nem fogok ábrákat kitenni, nem fogok saját képekkel parádézni, hiszen ez nem a reklám helye, itt most tisztába kell tenni néhány dolgot néhány fejben. Akinek nem inge, kérem ne vegye magára.

Azt gondolom, óriási tévúton jár az az élete egyik legfontosabb momentumát szervező leendő ara vagy pár, akik azt gondolják, 2 szatyornyi fotó alá nem adják, hiszen szerintük a jó kép, az sok(k) kép. Amikor megkérdezitek tőlem, hány képet adok majd át, azt szoktam mondani, 634-et. Mikor megkérdezitek, miért pont annyit és látják mosolyra húzódó számat… na akkor már pontosan tudjátok, hogy nem volt a jó a kérdés. Az a fotográfus, aki nem veszítette el minden józan ítélőképességét és ebben az alkalmazott műfajban nem nevezi magát művésznek (ugyanis itt senki sem művész), az pontosan ismeri ezt a műfajt. Ha ma kis hazánkban a szakmáját igazán ismerő és értő fotográfus azt tehetné, amit a szíve diktál, 100-150 képnél nem adna többet, mert azzal gyönyörűen és sallangoktól mentesen el lehetne mesélni a nap történetét.

Nem kell messzire mennünk, Nyugat-Európában és a világ józanabbul gondolkodó felén a végtermék sokszor egyetlen Fine Art album. Se több, se kevesebb. Benne gondosan előkészített, válogatott képek, a napot önfeledten ünneplő párral és vendégsereggel. Ők nem kérdezik meg, hogy a 150 db kép mellett biztosan nincs-e még egy-két, számukra hasznosítható darab. Nem kérdezik meg, hogy a nyers képeket is megkaphatják-e. Nekik egyetlen céjluk van: ha kinyitják a könyvet, akkor minden egyes alkalommal átélhessék azt, amit ott kaptak, azon a bizonyos napon. Nem, én sem 100-150 képet adok át, sok száz képpel megtűzdelt sok-sok gigányi anyagot abszolválok. Hogy miért? Mert itthon ez van. Ezt kell szeretni. És mi szeretjük is.

A probléma nem az, hogy egy esküvői anyagot hosszú napokig/hetekig utómunkázunk, nem tudunk nagyon a családdal sem elmozdulni szezonban sehová, strandra apa sajnos nem tud menni a gyerekekkel csak anya, apa most nem ér rá… stb. Ez a dolgok velejárója, mi ezt vállaltuk, a család meg ehhez alkalmazkodott az évek folyamán.

De amikor az iszonyatosan hosszú és alapos utómunka után elkészült sok-sok száz kép után (ahol is minden képet egyesével alakítunk, csinosítunk, jó esetben ritkán javítunk, bizony jóval túllépve a szerződésben foglalt darabszámot) azt hallom egy kollégától, hogy fenyegetőzik a pár, ha nem kap még képeket… nah ilyenkor érzem azt, hogy billentyűzetet kell ragadni.

Vegyük számtanilag is a példánkat. Általában 10-12 órát dolgozok egy esküvőn, vagyis átlagban 11-et. Átadtam mondjuk 714 db képet, azaz percenként több, mint 1 képet adtam át az esküvőről, mondhatnám csúnyán átlagolva, hogy minden percet megörökítettem.
Ennyi képet átadni a megítélésem szerint borzasztóan értelmetlen.

De nem én fogom remélhetőleg 50-60 évig nézegetni, és sajnos nem tudom megmondani, hogy mit diktáljon a piac, így a fotográfus nem tehet mást, kiszolgálja az igényeket.
Egy normálisan gondolkozó fotográfusnak nincsenek elvárásai párjaival kapcsolatban.
Soha nem érdekelt, szép-e a pár vagy nem.
Soha nem érdekelt, modellalkatúak vagy teltebbek.
Az sem foglalkoztatott soha, hány csillagos az enteriőr.
Nem kértem soha sem szüzeket, sem pezsgőt, sem szamócát (szezonban sem).

Egyetlen dolgot azonban én speciel mindig is kérni fogok, az pedig a bizalom. Ha nem kapom meg, akkor mi nem egymást kerestük. Én ugyanis a bizalomért cserébe bizony megörökítem az esküvőtök minden percét becsülettel, tisztességgel.
És ennek elégnek kell lennie.

Béke!