Menyasszonyoknak Pároknak

Mit ér meg egy fénykép?

Megosztás: Facebook Twitter Google+ Pinterest

Avagy: “roncsolásmentes” fotográfia

Alighanem a legsúlyosabb dilemma, amivel újra meg újra szembekerülünk.

A vőlegény felöltözött, minden a helyére került, megigazították a kitűzőt, harmadszor is ellenőrizte, hogy a gyűrű a zakózsebben van-e… és amikor indulni készül, és kilépne az ajtón, a kissé szűk előszobában az édesanyja eléáll, megfogja a két kezét, a szemébe néz, és beszélni kezd hozzá. Sokszor átgondolta már korábban, tudja, hogy egyszeri alkalom, és amit most mond el, annak súlya lehet… ezért arra a néhány gondolatra szorítkozik, ami szeretné, ha megmaradna a “kisfia” fejében. Kicsit párásodik a tekintetük, a szavak között meg-megrándul az álla, egyre erősebbe szorítják egymás kezét…

Mit tegyek? A nap számomra legszebb pillanata és jelenete a szemem előtt… néha egy kicsit én is meghatódom. Valójában ez az, amire lehet, hogy tényleg emlékezni fognak sokáig – és nem az amúgy ízléses és nagy műgonddal készült dekorációra, vagy a legvagányabb helyszínekre, ahova fotózni viszem őket.

Idegesen szorítom a fényképezőgépet… mert a szűkös előszobában, a vőlegény háta mögül, “zavarásmentes” távolságból itt semmit nem lehet lefényképezni, egyszerűen nem látszik.

De ha melléjük próbálok lépni, talán kicsit meg is lököm a vőlegényt, vagy halkan megkérem, hogy engedjen oda… netán a sötét miatt még a vakut is előhúzom: tönkretettem az egészet. Összetörtem egy olyan pillanatot, ami egyszer adatott meg nekik az életben. Mindezt azért, hogy adjak nekik egy fényképet, egy emléket – méghozzá egy emléket arról, amit én magam tettem tönkre.

Érdemes? Megér ennyit a fénykép?

Nem. Véleményem szerint semmiképpen. Persze ez nagyon egyértelmű, és talán kicsit sarkított példa. Van sok más helyzet, ahol nem ennyire világos, hogy a pillanat varázsát mennyire törheti össze a fénykép elkészítése – de az biztos, hogy ez olyan szempont, amit mérlegelni kell. Ráadásul gyorsan, itt nem lehet fél óráig gondolkozni, vagy megkérdezni a vőlegényt / menyasszonyt, hogy zavarom-e őket, és hogy mennyire szeretnék a képet.

Tudom, hogy erről sokféleképpen gondolkodunk, semmiképp nem szeretnék úgy tűnni, mint aki valami felsőbb igazságot nyilatkoztat ki. A saját gondolataimat írhatom csak le – mindenki másként kezeli ezeket a helyzeteket.

Egy fotós szájából biztosan meglepően hangzik, de bár sok kép átment már a kezem között, és fényképeztem jónéhány esküvőt – szerintem a fénykép mégsem lehet sosem olyan fontos, hogy elrontsuk érte azt, ami a szemünk előtt zajlik. Ilyenkor inkább “futni hagyok” egy-egy pillanatot. Ha sikerül észrevétlennek maradni (ilyenkor is), az sokszor kárpótol később… őszinték és természetesek maradnak előttünk/körülöttünk az emberek, és ez kincset ér. Lesz másik pillanat, mert épül a bizalom – nem kell óvatosnak lenni, ha a közelben vagyunk.

A feleségem régész, az ő “szaknyelvükből” tanultam el egy idevágó fogalmat: “roncsolásmentes” vizsgálatnak hívnak minden olyan módszert, amivel egy régészeti leletet úgy vizsgálnak meg, hogy az magán a tárgyon nem hagy nyomot (két héttel később nem látható/mérhető másmilyennek a tárgy csak azért, mert megvizsgálták). Ez kizár sok jó és hasznos módszert, mintavételt és hasonlókat – de ez garantálja, hogy az egyszeri és megismételhetetlen lelet eredeti állapotában maradjon.

No, hát valahogy így szeretnénk esküvőket is fotózni: mindent megteszünk azért, hogy a lehető legérzékenyebb lélekkel, mélyen a részletekig leásva fényképezzünk – de közben nem engedhetjük meg magunknak, hogy ezzel a munkával “nyomot hagyjunk” az esküvőn magán.

Vegyük észre, hogy ezzel egy általánosan elfogadott, fotós körökben népszerű alapvetéssel, a “csak a kép számít” elvével is vitatkozunk. Egy-egy remekjó, közeli és átélhető, érzelmekben gazdag fénykép megtekintésekor ugyanis felveti a kérdést, hogy vajon milyen árat fizettek a kezünkben tartott fotóért? Megmaradt a varázs, vagy a zár kattanásának pillanatában elillant?

Érdekes feladat egy ilyen cikkhez illusztrációt keresni. Mert persze tartozik a témához néhány fénykép, ami elkészült – de több olyan jelenet is van a fejemben (egyik másik egészen “beleégett”), amiről épp a fentebb írt okok miatt nincs képünk. És azt is el kell mondjam, soha, egyetlen egyszer nem hiányolta senki ezeket az el nem készült képeket… ha emlékeztek a pillanatra, akkor tudták, hogy ott nem volt helye a fotózásnak – amire pedig az ember nem emlékszik, arról nem is keres képet. :)

Ez a kép egész eddigi pályafutásom egyik legszebb fotója… de pont egy, a fent leírt dilemmához vezető helyzet volt. Csak azért mertem elkattintani, mert mi kint álltunk az utcán, ahol volt némi “alapzaj”. Így is csak egyetlen egy képet lőttem, többször nem volt bátorságom megnyomni a gombot… mai napig emlékszem arra a pár másodpercre, amíg ott álltam visszafojtott lélegzettel a gép mögött - keresve, hogy mikor legyen az egyetlen próbálkozás. Hála Istennek, jókor kattant, és nekik sem tűnt fel. :)
Ez a kép egész eddigi pályafutásom egyik legszebb fotója… de pont egy, a fent leírt dilemmához vezető helyzet volt. Csak azért mertem elkattintani, mert mi kint álltunk az utcán, ahol volt némi “alapzaj”. Így is csak egyetlen egy képet lőttem, többször nem volt bátorságom megnyomni a gombot… mai napig emlékszem arra a pár másodpercre, amíg ott álltam visszafojtott lélegzettel a gép mögött – keresve, hogy mikor legyen az egyetlen próbálkozás. Hála Istennek, jókor kattant, és nekik sem tűnt fel. :)

 

A teleobjektív jó barátunk… így ez a kép már “biztonságos” távolságból készülhetett. Nem vinne rá a lélek másfél méterről, olyan érzésem volna, hogy a legbensőségesebb pillanatokra engedem rá a sajtó zaját.
A teleobjektív jó barátunk… így ez a kép már “biztonságos” távolságból készülhetett. Nem vinne rá a lélek másfél méterről, olyan érzésem volna, hogy a legbensőségesebb pillanatokra engedem rá a sajtó zaját.